Látogatás Fekete Géza szobrászművész műtermében.

Pesten volt dolgom a Katona József utcában. Hamar végeztem, és elindultam a 6 - os villamos Jászai Mari téri villamos megállójához. Sokan ácsorogtak már itt, várták a villamos pótló buszt, mert a Margit híd rekonstrukciója miatt, ma a villamosok nem mehettek fel a hídra. Jött is egy busz, úgy meg volt tömve, mint egy japán földalatti villamos, amibe a személyzet tuszkolja be az utasokat. Itt nem voltak „tuszkolók”, nem is tudtam felszállni. Talán a következőre.

Nemhiába, csúcsforgalom van. Fázósan összehúztam magam, csípős, hideg szél fújt a Duna felől. Mivel csak egy kevés aprópénz csörgött a zsebemben, beigazolódni láttam a közismert dal állítását: szegény embert mindig ér.  A nyugati pályaudvar irányába fordultam, így csökkentve a hidegérzetet, és az idő múlását avval próbáltam siettetni, hogy nézegettem a Szent István körút stukkókkal, kariatidákkal, szobrokkal díszített, századfordulós házait. Ekkor fedeztem fel az egyik közeli ház felső emeletén, egy óriási üvegfelületű ablakot. Hirtelen eszembe jutott: itt lakik gyermekkori jó barátom, Fekete Géza szobrászművész. Gyors elhatározás született bennem, meg kéne látogatnom, és mire visszajövök, már lecsengett a csúcsforgalmi őrület, és kényelmesen hazautazhatok. Az elgondolást tett követte, és abba reménykedve, hogy otthon találom őt, megnyomtam a kapucsengőt. Csakhamar a kissé rekedtes, ismerős hangját hallottam a mikrofonba: 
    
-     Ki az?
   
-     Cseh Szilárd válaszoltam. Meglátogathatlak?
    
-     Nyitom a kaput! Gyere gyorsan!
 Nemsokára forró teát szürcsölve és átmelegedve beszélgetni kezdtünk a régi szép időkről, az utolsó találkozásunk óta elteltekről, mert tudnivaló, hogy a németvölgyi úti, „mackós iskolába” járt, elemista osztálytársainkkal még ma is összejövünk évente kétszer, tavasszal és ősszel egy kis „piroskockás abroszú” vendéglőben. 
Közben ébredezni kezdett bennem a Kékszakállú Juditjának a kíváncsisága: Mi rejtőzik a műterem ajtaja mögött? Végül rászántam magam:
  
-      Benézhetnék a műterembe? – kérdeztem bátortalanul.
  
-      Persze! Gyere!
Belépve azonnal elkapta az embert egy semmivel össze nem hasonlítható érzés, a műterem hangulata, varázsa. Számtalan kisebb, és nagyobb szobor, kisplasztika, mellszobor, - a köbe, fába, vagy bronzba rögzített pillanat gyönyörűsége.  Feltűnt a sok-sok sporttémájú alkotás. Mindjárt meg is kérdeztem, honnan ered ez a vonzalom a sport-témák iránt. Egy kis meghatódottságot vélek fölfedezni az arcán, amikor rámutat egy álló, mérkőzésre készülő bokszoló 58cm-es kisplasztikájára.
 
-     Apám készítette 1951-ben az eredetijét, hogy később az 1952-es helsinki olimpia emlékét őrizze az utókor számára – kezdte mesélni a szobor történetét.
  
-     A szobor az olimpia szellemi versenyének oklevéllel kitüntetettje lett. A felnagyított, 290cm magas, 3 kőtömbből kifaragott változata a Metró Népstadion megállójában lett volna felállítva. Egy éjszaka eltűnt. Egy sokatmondó, szomorkás arckifejezést vélek fölfedezni rajta, amely akár az akkori kor társadalomkritikája is lehetne. De rögtön földerül az arca, mikor mondja tovább a nagy újságot:
  
-     A közel 50 évig bujkáló „Bokszoló” végül még is előkerült. Gyöngyösön a Honvéd Sporttelep előtt van fölállítva. Ezt a „Bokszoló”-t ábrázoló kisplasztikát most öntettem le és cizelláltam bronzban. Új helye a Sportmúzeumban lesz.
  
-    Megint beigazolódott a régi közmondás, az alma nem esik messze a fájától, mondtam neki.
-     Szerényen elmosolyodott, és amikor látta, hogy egy másik, – „bal csapott” ütésre készülő bokszoló kisplasztikáját kezdtem szemügyre venni, amelynek nem csak az arca, hanem a jellegzetes felállása is elárulta, hogy nem mást akar megszemélyesíteni, mint Papp Lacit, – ennek a történetével folytatta a bokszolókat ábrázoló alkotásainak kalandos sorsát.
    
-    1973-tól kezdve, kétévente kiírtak egy „Ezüstgerely” elnevezésű művészeti pályázatot, melynek az volt a célja, hogy erkölcsi és anyagi elismeréssel jutalmazzák és ösztönözzék, a magyar sportot érintő különféle művészeti alkotást. Ezeken mindig részt vettem, számos sporttárgyú kisplasztikám született így, értékes helyezéseket elérve. Ez volt az egyik ok, amiért ez a szobrom megszületett –mesélte. Most várja, hogy valahol,  esetleg Vándordíjként  „életre” keljen  
-     És a másik ok? – kérdeztem kíváncsian. Kicsit elmosolyodott, amikor válaszolt:
-     Hát a szerelem első látásra tipikus esete. Mikor látta kérdő pillantásomat, tovább folytatta.
Akkoriban találkoztam Ancsival, az első feleségemmel, aki kiváló népitáncos volt és a M.O.M.ban dolgozott. Régebben ez volt a munkahelye Papp Lacinak is. Valószínűleg ez és a tánc szeretete vezette el őt és barátnőit a bokszmérkőzések látogatására, ahol két ember egymással szemben állva, változatos tánclépésekkel szórakoztatta a nézőket. Ez a tánc hasonlított a „botolós” címszó alatt ismerthez, a különbség csak az volt, hogy a botot bokszkesztyűvel helyettesítve, tánc közben irtózatos pofonokat adtak egymásnak. Nos, én természetesen elkísértem őt ezekre a versenyekre, és magam is megszerettem ezt a kemény, férfias küzdősportot. Ellátogattunk az Országos Csapatbajnokság meccseire is, elkísérve kedvencünket, a MOM ökölvívó szakosztályát. Közben nagyon sok ökölvívó ismerőst szereztem. Szeme most egy marcona arcú mellszobron pihent meg, és valami elérzékenyülésfélét véltem felfedezni az arcán.
  
-     Ez Edőcs Pista szobra. Igazi „bunyós” alkat volt. Soha nem felejtem el, – idézi fel emlékeit–, hogy amikor a kubai bokszolók, köztük a nehézsúlyú, – győzelmet-győzelemre halmozó– verhetetlennek tartott Stevensonnal Budapestre jöttek, a magyar nehézsúlyú bokszolók hirtelen „kézsérülésekre” hivatkozva nem vállalták a megmérettetést. Ekkor Edőcs István,  aki kezdetben a Vasas , majd később a Dózsa ökölvívója  volt és az öklöző pályafutása végén járt, – kis pocakot is eresztett már–, hogy mentse a haza becsületét elvállalta, hogy szorítóba lép a kubai ellen. Magam is láttam ezt a meccset. Az első menetben, bátran támadva, meglepte a kubait. A második menet közepén azonban kapott egy vesére mért ütést, ami a mérkőzés végét jelentette számára.
A Vasasban találkoztam először vele. Személyes kapcsolatunk jóval később született meg, amikor már rendőr volt, – ugyan is a Dózsában fejezte be a pályafutását. A Vígszínháznál találkoztam össze vele.  Megszólítottam, majd az a tény, hogy az ismerkedés a színházzal szemben fekvő, – akkoriban még patinás– Berlin sörözőben folytatódott, tejes sikerrel járt. Ezután szinte minden nap összefutottam vele.
Ebben az időben hirdettek meg éppen egy új Ezüstgerely pályázatot. Ekkor jutott eszembe, hogy Edőcs is edzőpartnere volt Papp Lacinak. Ez adta az ötletet, hátha rá tudná venni az öreget, –ekkor már nem bokszolt, a válogatott edzője volt, – hogy egy mellszobrot készíthessek róla, amit aztán a pályázatra is beadhatnék. Sikerrel járt a küldetése, mert Papp Laci ígéretével jött vissza: telefonon meg fog keresni engem. Úgy is történt, telefonált, hogy most ráérne, és csak azt kérdezte, mennyi ideig tart az elkészítés?  Két óra alatt megleszünk, nyugtattam meg őt. A megbeszélt időpontban megjelent a műteremben és hamarosan megkezdtem a portréját mintázni. Nagyon szomorú volt, akkor halt meg az édesanyja. Megpróbáltam a hangulatát egy kis boksztémájú beszéddel oldani, sikerrel. Így is nehéz dolgom volt, mert nem volt alkalmam fotót készíteni róla, mindjárt élesbe kellett megformálni a szobrot, amely aztán díjat nyert a pályázaton. Később visszakerülve hozzám, megkezdte csipkerózsika álmát a műteremben.
-   A „jó futár” is elnyerte jutalmát, erről tanúskodik az Edőcs Pistáról készült szobor, ugye? –kérdeztem. Egy bólintás volt rá a válasz.
-   És meddig tartott ez a csipkerózsika álom? – folytattam a kérdezősködést.
-   Hát, ha hiszed, ha nem, a múlt esztendőig pontosan 34 évet töltöttem el vele méla csöndben a műtermemben. Ekkor robbant be hozzám a Szakos Jóska, aki a Csanádi Árpád Sportiskola  ökölvívó szakosztályának volt az edzője. Erdei Zsoltot is tanította.
-    Gézám! Meg van még a Papp Laciról a pályázatra készült szobrod? – kérdezte az izgalomtól kifulladó hangon. Majd amikor meghallotta a kedvező választ, megkönnyebbült és elmondta, hogy most lesz a Papp László Aréna felavatásának és Papp Laci halálának ötéves fordulója. Ebből az alkalomból szeretnének egy szobrot a névadóról elhelyezni a helyszínen. Egy rövid alku után megegyeztünk egy elfogadható árban, amit kiegészített az az örömérzésem, amit az felett éreztem, hogy egy ritkán előforduló eset, egy szobor és a hozzá tartozó objektum egyidejűleg összejött. 
 
-   Készíttettem kőszobrász barátaimmal egy posztamenst. Erre vésték rá a megadott feliratot, és ezen nyert elhelyezést a szobor. Szépen össze- és felállították a helyszínen– folytatta.
-   Az avató ünnepségen nagy fölhajtás, - rengeteg ember volt, köztük sok prominens sport- és állami vezető és az egész ökölvívó válogatott. Ott volt Papp Laci felesége is, és szívbemarkoló jelenet volt, amikor odament a szoborhoz és mintha élne, megsimogatta a fejét.
Épen Schlégel Oszival beszélgettem, aki 30 évig volt a Csanádi Árpád Sportiskola igazgatója, 
– (sajnos, azóta Ő is elhunyt) amikor megjelent Erdei Zsolt is a közönség soraiban. Mindjárt az jutott az eszembe, – már csak ilyen az ember– de jó volna „Madárról” is egy szobrot készíteni. Megkérdeztem Oszit  
-   Mi volna, ha Erdei Zsoltról is készítenék egy szobrot, és kértem, hogy segítsen egy találkozót létrehozni vele. Elmosolyodott erre, majd meglökött egy kicsit, úgy ahogyan a táncmulatságokon szokták a bátortalan táncost, aki nem meri felkérni a neki tetsző lányt.
-   Menj oda bátran, és beszéld meg vele! – mondta. Úgy is lett, és amikor megkérdeztem Zsoltot, hogy mit szólna, ha készítenék róla egy szobrot, a megmintázás nem tartana soká, egy-két órát kéne csak rászánnia.
-   Semmi akadálya, Géza bácsi – mondta, csak előbb meg kell vernem azt a ruszki gyereket, utalt a soron következő profi mérkőzésére. Utána azonnal jelentkezem. Kétszeresen is drukkoltam neki, nehogy kikapjon és eltorzítsák a fejét. Szokásához híven győzött, és utána fölhívott:
-   Géza bácsi, följönnék, ha alkalmas most az idő a megmintázáshoz.
-   Persze, hogy alkalmas, mondtam. Az igazsághoz tartozik, hogy előtte már fölraktam a szobor tömegét, gondolva arra, hogy az edzések és a család miatt nem sok szabadideje lesz modellkedésre.
Első dolgom volt, hogy a későbbi munkám megkönnyítése céljából minden oldalról lefényképeztem, úgy, hogy maradjon még elég idő az érdemi munkára. Nem volt ez könnyű dolog, mert állandóan izgett-mozgott a mobiltelefonnal a kezében, –feleségével, Arabellával csacsogott. Végül még is sikerült azokat a méreteket és arányokat, ami szükséges volt a további munkához összehozni.

-   Elkészült a szobor, és nagy örömömre szolgált, hogy most nem kellett 34 évet várnia, hogy találkozzon a hozzá szorosan kapcsolódó jelennel. Látod, mondta befejezésül, minden szobromnak meg van a kis sztorija. Érdekes módon aztán ezek egy folyamatnak az állomásai lesznek, a múltból kiindulva a jelenig, Edőcstől-Erdei Zsoltig – zárta le bokszolókról szóló történeteit.
Az órámra pillantottam, és elrémülve láttam már este nyolc óra van, otthon nem is tudják, hol vagyok.
Hogy el tud szaladni az idő, ha az ember jól érzi magát! Gyorsan megköszöntem a szíves vendéglátást és elbúcsúztam.
A villamos megállóban ugyan úgy fújt a „szegény ember szele” mint délután, és a busz se jött hamarabb, de most már csak pár ember utazott rajta, még ülőhely is jutott nekem. Behunyt szemeim előtt, újra meg újra elsuhantak a délután történései. Kicsit szégyellve vallom be, úgy éreztem magam, mint emlékezetem szerinti gyerekkoromba, amikor anyám befejezte az esti mesét. Még-még, kérleltem őt. És hirtelen a műterem látványa tűnt föl előttem, és tisztán visszaemlékeztem a Csaszlavszka és Csisztu Zsuzsa szép gerendagyakorlatát –, a háromemberes kosárlabdázást ábrázoló kisplasztikákra..
Géza! Ugye ezeknek is meg van az egymáshoz kapcsolódó, izgalmas meséje?