Fekete Géza szobrász és Dobi Ágnes festő

Különös élmény, ha betekinthetünk egy élő, sikeres szobrászművész magánéletébe, alkotásai színhelyére. Ennél csak az nagyobb élmény, ha két művész egyszerre lát vendégül.
Egy kora tavaszi napon meghívást kaptunk férjem régi kosaras társához, Ficuhoz – becsületes nevén Fekete Géza szobrászművészhez –, nézzük meg műtermét a Szent István körút 5. számú házban. 

Aki valaha életében komolyabban űzött valamilyen csapatsportot, tudja, hogy a régi csapattársak bármennyi idő múltán is megtalálják a közös nyelvet, félszavakból is értik egymást és ott folytatják a beszélgetést, ahol néha évtizedekkel előbb abbahagyták. Én, mint 42 éve kosaras feleség, csak csodálom ezt a mentalitást és élvezem azt az őszinte légkört, ami férjem révén akkor is megillet, ha valakivel életemben először találkozom.
Így jártam ebben az esetben is. Mivel néhány társammal szenvedélyesen kutatjuk a Belváros és Lipótváros kincseit, igazán kíváncsivá tett, milyen közelről az a művész, akinek alkotásai több helyen láthatók a kerületben. Így Sinkovits Imre portrédomborműve a Petőfi tér 6 számú házon, Láng Rudolf portrédomborműve a Falk Miksa utca 15. falán. Ő volt az alkotója az önkormányzat Pilinszky emlékérmének is.
A műterem, mely a lakás központi része, hosszú évtizedes alkotómunkáról tanúskodik. Polcok roskadásig tele Géza és édesapja alkotásaival. Ő ugyanis már az anyatejjel szívta magába művészi hajlamát. Édesanyja, Roskoványi Mária festőművész, rajztanár, édesapja Galántai Fekete Géza szobrászművész. Az apa szobrainak csak kis része látható ma itt, mivel az eredeti műterem a háború alatt belövést kapott és háromszáz szobor odaveszett. Géza szerénységére jellemző, hogy csak szülei tanárait méltatja, de szavaiból kitűnik, hogy mind a Vaszary-tanítvány mama, mind a Szentgyörgyi István szobrászművész tanszékére járt édesapja meghatározó volt pályaválasztásában.
Gyermekkora az adottságok ellenére nem volt idillinek mondható. Az 1940-ben meghalt anyai nagyapa, aki az 1.sz. huszárezred parancsnoka volt, szolgáltatott indokot 1951-ben a család kitelepítésére Hajdúhadházára. Bár édesapja Kossuth-díjas művésztársainak segítségével egy év múltán sikerült visszakerülniük Budapestre, lakásuk nem lévén, húgával együtt iskoláséveiket vándorként élték, ott, ahol éppen befogadták őket. A gimnáziumi évek már nyugodtabban teltek. A Petőfi Sándor Gimnáziumban kezdődött kapcsolata a kosárlabdával. X-es származása ugyan nem kedvezett a továbbtanulásnak, de nem adva fel célját, néhány év elteltével bekerült a Képzőművészeti Főiskolára, ahol Szabó Iván, majd Pátzay Pál tanítványaként nemcsak szobrász, hanem rajztanári diplomát is kapott 1965-ben.
Közben az 1963-as év komoly fordulatot jelentett életében. Megnősült, ebből a házasságból született Anna leánya és Géza Péter fia. Ugyancsak ekkor távozott Ausztráliába engedéllyel, de állampolgárságáról lemondatva édesanyja és húga. Diplomával a zsebében a Képzőművészeti Kivitelező Vállalat kerámiaműhelyében dolgozott, miközben az. I. kerületi tanács Ferenczy István Képzőművész Körének volt szobrásztanára Luzsica Lajos és Molnár József festőtanárok mellett. Itt volt tanítványa Dobi Ági, akivel előbb művészete, majd később élete titkait is megosztotta. Édesapja halála után költöztek Ágival együtt a Szent István körúti műteremlakásba, ami a mai napig alkotásaik színtere.
Géza a szobrászat műfajának szinte minden ágában alkot, hivatását életvitelszerűen műveli, miközben tanít az M.S. Mester Képzőművészeti Körben. Ági a szobrászatot kipróbálva, de elhagyva, inkább fest, miközben egy kis óbudai biobolt tulajdonosa. Élvezet hallgatni érveit, miszerint boldog ember csak az lehet, aki testben és lélekben is egészséges. A test egészségéhez természetes alapanyagokból készült magyar táplálék-kiegészítőket ajánl, a lélek táplálékául pedig festményeket és kisplasztikákat mutat. Festményei rendkívül gazdag színvilágot képviselnek, legyen szó akár a természetről, akár állatokról, akár portrékról. Különös tehetséggel ragadja meg képeiben a lényeget, a modellek jellemző karakterét. Önarcképeivel nem hízeleg magának, de megragadja azt a jellegzetes, kemény Ágit, aki a művész, üzletasszony és feleség szerepköröket váltogatva mindegyiknek igyekszik megfelelni.
Géza szobrai gyönyörűek. Nem lehet a kalendárium keretein belül sem felsorolni, sem bemutatni gazdag életművét, de a Google-on Fekete Géza névre kattintva mindenki részt vehet egy virtuális tárlatvezetésen. (Ezt egyébként Ági képeivel is megteheti, ha a Dobi Ágnes névre kattint.) Köztéri szobrok, kisplasztikák, faszobrok, plakettek sorra tanúskodnak készítője tehetségéről. Ottlétünkkor épp egy készülőfélben levő portrédombormű volt az állványon. Beszélgetés közben egyszer csak Géza felugrott, és simított kettőt a gipszen, mert úgy érezte, az egyik ránc rosszul lett megformázva, idegenné téve az arckifejezést. A szobrok között sétálva az ember csak csodálni tudja az összhangot a szobrok nagyszerűsége és alkotójuk egyszerűsége között. Vagy lehet, hogy épp ez a lényeg?
Már csak témája miatt is szívembe zártam a kosaras szobrot. Három fiú a labdára koncentrálva, egymás mozdulatát segítve, kiegyensúlyozott, harmonikus egységet képezve fejezik ki a lényeget: a labdának be kell találnia a kosárba. A szobrot kézbe lehet venni, meg lehet forgatni, ez a kompozíció minden nézetből tökéletes. Nincs benne absztrakció, torzítás, jó ránézni és azonnal bele lehet szeretni. Ugyanezt lehet elmondani a többi sportoló szoborról. Érződik rajtuk, hogy alkotójuk tisztában van az anatómiával, a mozdulatok lényegével, a szobrászat szakmai fogásaival és az utolsó simításig fontos számára, hogy meggyőződése szerint a legjobb kerüljön ki kezei közül.
2010 nyarán Fekete sarjak címmel többgenerációs családi kiállítás volt a Kóka Ferenc Művészeti Alapítvány XIII. kerületi galériájában. Nemcsak Fekete Géza szülei, hanem húga és gyerekeik is kapcsolatban vannak a képzőművészettel.
Széchenyi István halálának 150. évfordulója alkalmából, 2010. szeptember 21-én portrédombormű avatás volt az óbudai Hajógyári-szigeten, a Széchenyi által alapított hajógyár központi épületének falán. Izgalommal várta Géza az eseményt, hiszen az emléktábla elhelyezése ebben az esetben nemcsak számára jelentett szakmai elismerést. A szigeten nem működik már hajógyár, nem magyar a terület tulajdonosa, sem a házé, melyre a tábla kerül, ráadásul volt már a szigeten egy Széchenyi-mellszobor, ami egyik éjjel rejtélyesen eltűnt a 24 órás portaszolgálat ellenére.
Kicsit elkanyarodtam gondolatban a Szent István körútról, de az indok a Mester és tanítványának alkotásai voltak. Kívánom, hogy az V. kerület önkormányzatának érdemrendje mellett még további elismerések is jutalmazzák a művészházaspár munkáját, s még sok helyen találkozhassunk – kiállításokon és szoboravatókon – itt, a Belváros-Lipótvárosban, vagy bárhol a nagyvilágban.